A pillantásunk találkozott, amikor az én folyosómon sétált, és benézett a kennelekbe. Azonnal éreztem, hogy gondterhelt és szomorú és, hogy segítenem kell neki. Elkezdtem csóválni a farkam, de nem túl gyorsan, nehogy megijesszem. Amikor megállt nálam, úgy álltam, hogy ne lássa hátul a kis balesetet, ami aznap történt velem. Nem akartam, hogy tudja, hogy ma még nem sétáltattak. A gondozóknak itt rengeteg dolguk van, és nem akartam, hogy rosszat gondoljon róluk. Amikor elolvasta az ajtón a leírásomat és a múltamat, reméltem, hogy az nem szomorítja el őt nagyon. Én már csak előre tudok nézni, és szeretnék valakit szeretni, és valakinek sokat jelenteni. Leguggolt hozzám és gyengéden cuppogott. Én hozzányomtam a vállamat és a fejemet a rácsokhoz, hogy megnyugtassam. Az ujjai elkezdték simogatni az orromat, sürgősen társaságra volt szüksége. Egy könnycsepp gördült végig az arcán és én felemeltem a mancsomat, hogy biztosítsam arról, hogy minden rendbe fog jönni. Röviddel ezután kinyílt a kennel ajtaja, és olyan ragyogó mosoly töltötte be az arcát, hogy én rögtön a karjai közé ugrottam. Megígértem neki, hogy nálam biztonságban lesz. Megígértem neki, hogy mindig kísérni fogom. Megígértem neki, hogy mindent meg fogok tenni, hogy a mosoly az arcáról és a szeme csillogása soha ne tűnjön el. Óriási szerencsém volt, hogy pont az én folyosómon sétált.. 

Az ember sok mindent megtanulhat egy kutyától, még akkor is, ha az olyan lüke, mint a miénk. Marley arra tanított, hogy minden napot féktelen örömmel és boldogsággal éljek meg, hogy ragadjam meg a pillanatot és hallgassak a szívemre. Megtanított arra, hogy élvezzem az egyszerű dolgokat: egy séta az erdőben, a frissen leesett havat, egy szunyókálást a téli nap sugarában. És amikor megöregedett és mindene fájt, arra tanított, hogy a viszontagságok között is maradjak optimista. De legfőképp a barátságról és az önzetlenségről tanultam tőle, s mindenekfelett a megingathatatlan hűségről. Meghökkentő elképzelés volt, hogy csak most, halálában értettem meg teljesen: Marley a mentorom volt. Tanárom és példaképem: Lehetséges, hogy egy kutya – bármelyik kutya, főleg olyan dilis, fékezhetetlen, mint a miénk- képes megmutatni az embernek, hogy mi az, ami valóban fontos az életben? Hittem benne, hogy igen. Hűség. Bátorság. Elkötelezettség. Egyszerűség. Öröm..

"Marley meg én"

A legfőbb oka annak, hogy a kutyák ilyen rövid ideig élnek, az emberi faj iránti könyörületességben gyökerezik. Hisz mennyit szenvedünk egy kutya elvesztése iránt érzett fájdalmunkban tíz vagy tizenkét évi ismeretség után... Képzeljük el, mit éreznénk, ha kétszer ennyi idő után vesztenénk el őket!

A kutyám jön, hogy kitöltse a hűtlen barátok által hagyott űrt a szívemben. Nincs benne irigység, rosszakarat vagy gyűlölet. Nem árulja el a titkaimat, nem lesz féltékeny a sikereimre és nem leli örömét a bánatomban.

Nem kell megszereznünk a kutya bizalmát vagy a barátságát, mert már a barátunknak született - mielőtt még felnyitná a szemét, már hisz bennünk; még mielőtt megszületne, máris az embernek adta magát.

Ő a másik szem, mely átlát a felhőkön, a másik fül, mely a szél zúgásán is túl hall. Egy kis rész belőlem, amely a tengerig elér. Ahogy a lábamnál pihen, amint a legkisebb mosolyomra farkcsóválással válaszol, s a fájdalmas pillantás, ha nélküle indulok el, ezerszer elmondta már, hogy egyedül értem él. Talán bele is betegszik az aggodalomba, amikor nincs velem, hogy gondoskodjon rólam. Amikor rossz vagyok, könnyen megbocsát. Amikor mérges vagyok, addig mókázik, míg meg nem nevettet. Ha boldog vagyok, örül ő is. Ha bolond vagyok, nem neheztel érte. Amikor elégedett vagyok, ő is büszke magára. Nélküle nem lennék önmagam. Vele erőm teljében vagyok. Ő maga a hűség. Általa tanultam meg, mi az odaadás. Általa ismertem meg a titkos nyugalmat és békességet. Megtanított figyelni olyan dolgokra, amelyeket korábban észre se vettem. Amikor térdemre teszi a fejét, elmúlnak az emberi fájdalmaim. Ha mellettem van, megvéd a sötétségtől és a világ más ismeretlen dolgaitól. Megígérte, hogy várni fog rám... akármeddig... akárhol - ha szükségem lesz rá. És én tudom, hogy szükségem lesz - ahogy mindig is volt. Ő az én kutyám.

Egy emberben néha elhal a remény, de egy állatban soha. Amíg él, él benne a remény, és él a hűség is.

Akármilyen rövid a pillanat, mely része a mellettünk élő állatok életének, felélénkíti a miénket, és minden szempontból jobbá, tartalmasabbá teszi azt.

Az emberek között viselkedned, alakoskodnod kell. Az állatok olyannak fogadnak el amilyen vagy. Ezért érzem magam jobban az állatok között.

Az állatbarát különleges emberfajta. Nagylelkű, tele együttérzéssel, talán egy kissé könnyen válik szentimentálissá és a szíve akkora, mint a felhőtlen égbolt.