Fura dolog ez a hiányérzet. A legváratlanabb időben jelentkezik, képtelen helyzetekben. Betöri az ajtót. Nem kopogtat, nem kérdezi, hogy alkalmas-e, és a legfontosabbat is elfelejti: hogy fel vagyok-e rá készülve. Csak jön és beköltözik a lelkembe. Próbálom nem észrevenni, elterelni a gondolataimat. De azokon a napokon, mikor meglátogat, a könyvek közül előkerül egy réges-régi fénykép, a rádióban felcsendül egy évek óta nem hallott dal vagy az utcán elsuhan egy ismerős kabát.
Emlékeztet azokra az időkre, mikor még nem ismertem Őt, a hiányt. A múlt boldogságából azonban csak egy pillanatot engedélyez. Végül megtör. Fájdalmat ébreszt és könnyeket fakaszt. Az időt lelassítja, az álmokat elkergeti, és mikor már minden energiámat elszívta, elmegy. Elmegy úgy, ahogy jött: kérés nélkül, váratlanul.

Akármikor, mikor szomorú leszek azért, mert hiányzol, emlékeztetem magam arra, hogy mekkora szerencsém van azért, hogy vagy nekem.

Akkoriban gyűlöltem hogy folyamatosan a nyakamon lógsz, ma már ölni tudnék egyetlen veled töltött percért

Mindig próbálod elfelejteni, s minél jobban próbálkozol, annál jobban hiányzik ?? Ne próbáld ... ne akard !! Csak sodródj! hagyd, hogy fájjon, sírd ki a bánatod, és vedd észre a körülötted lévőket !! A családodat, a barátaidat, vagy csak egyszerűen az embereket az utcán. Küldj mosolyt az emberek felé, öleld meg a barátaidat csak úgy, minél többször mondd el a szeretteidnek, hogy mennyit jelentenek neked !! Máris könnyebb lesz megfeledkeznek valakiről, aki nem tette ezt veled.

Tudod, nem volt olyan pillanat, amikor kevésbé kellettél volna, kevésbé akartalak volna, vagy kevésbé szerettelek volna. Csupán olyan volt, hogy kevésbé mutattam ki.

Sajnálom, hogy minden nap veled akarok beszélni. Már dacból nem írok neked, mert amikor az a bizonyos valami megszakadt köztünk, azt hittem, hogy megpróbáljuk rendbe hozni. Vártam, hogy te keress. Nem írtam neked, mert túl büszke voltam, most viszont már nem lenne értelme. Ha egy nap megkérdeznéd, hogy vagyok, lehet, hogy hazudnék neked. Lehet, hogy azt mondanám, hogy minden rendben és már nem hiányzol. De nem lenne igaz. Az igazság az. hogy még mindig ugyanúgy szeretlek. Mióta nem vagy velem semmi sincs rendbe, minden egyes nap hiányzol. Azt akarom, hogy bocsásd meg, hogy elengedtelek az életemből olyan egyszerűen, hogy még csak nem is küzdöttem érted, és te sem akartál maradni többé. Itt maradtam én és a hiányod. Minden nap együtt vagyunk. Azt kívánom bárcsak itt lennél, bárcsak láthatnálak, ha hozzád érhetnék és beszélhetnék veled minden más lenne. Nem érezném egyedül magamat. Ilyen lelki társ csak egyszer adatik egy életben. Mi pedig csak ott voltunk egymással szemben és szótlanul hátat fordítottunk egymásnak. El akarom mondani, hogy nagyon hiányzol. Hiányzol és szeretném, ha itt lennél...

A beszédszünetek arra jók, hogy újra és újra rájöjjünk, hogy a másik nélkül nem tudunk élni.