- Haver, más lányok is vannak itt. A világ nem foroghat csak körülötte. Ő még csak nem is csinos vagy ilyesmi.
- Valaki mindig csinosabb lesz nála. Valaki mindig okosabb lesz nála. Valaki mindig fiatalabb lesz nála. De egyikük sem lesz Ő!

Amikor meghalok, ne gyere közel a testemhez. Azért, mert a kezem nem lesz képes már letörölni a könnyeidet.

El tudnál egy dolgot magyarázni? Hogy csináltad? Hogy tudtál tovább lépni? Hogy tudtál mindent elfelejteni, ami a miénk volt? Hogy törölted ki ezt az összes emléket a fejedből? Hogy tudtad elengedni a szerelmünket? De a legfontosabb, hogy akarhattad? Kérlek magyarázd el, mert én nem tudom, és őszintén szólva nem is akarom...

Minden egyes kép a fejemben rólad, örökké megmarad. soha nem akarom elfelejteni, amikor először rám néztél, rám köszöntél. amikor először beszéltünk, kettesben voltunk. amikor megfogtad a kezem, átöleltél és megcsókoltál. amikor mondtad, hogy szeretsz és hogy fontos vagy neked. és bár ezek az emlékek fájnak a leginkább, mindig bennem fognak élni, egy parányi kis felirattal a képek hátulján: volt egyszer egy szerelem!

Elegem van abból, hogy átmeneti vagyok. Ha éppen rosszban vagy a legjobb barátoddal, akkor itt vagyok én, akin röhöghetsz, aztán kibékültök és eldobsz, mint valami megunt játékot. Unom azt, hogy csak akkor vagyok jó, ha kell valami. Hogy nem beszélgetnél velem, nem kérdeznéd meg mi a baj, csak megmondod mi kell, én pedig segítek, mint egy “jóbarát”. Próbálok állandó kapcsolatokat kialakítani, végre leereszteni a vasmacskát mélyre, de lassan bele kellene törődnöm, hogy csak egy kibaszott folyosó vagyok két ajtó között…

A pillanat, amikor azért sírsz mert rájössz, hogy kibaszott szar minden. Úgy érzed, hogy senki életében nem töltessz be egy normális szerepet. Mindenki számára csak egy pótlék vagy.

Vajon amikor valaki azt mondja rám, hogy “beképzelt”, megfordul a fejében akár csak egy percre is, hogy valójában milyen vagyok? Hogy valójában egy köszönöm-öt se merek mondani a boltban, miután kifizettem, amit akartam. Hogy valójában igen is nehezemre esik megkérdezni egy vadidegentől, hogy hány óra. Hogy igazából reggelente ötször átöltözök, mert nem merek felvenni egy szoknyát. Hogy valójában néha meg se merek szólalni, mert félek, hogy valami rosszat mondok. Hogy az órákon nem merem felnyújtani a kezem, még ha biztosan tudom is a választ. Vajon megfordul a fejükben, hogy igazából mennyire önbizalom hiányos vagyok? Vajon tudják a lelkük mélyén, hogy még miután ilyeneket mondanak, azok után is magamat okolom az egészért? Nem, ők ezt nem veszik észre. Mert az emberek csak azt látják, amit látni akarnak..

Mindig lesznek az életedben olyan emberek, akikkel habár már nem tartod a kapcsolatot és ma már csak elsétáltok egymás mellett, ha megemlítik azt a nevet mindig ő jut majd elsőre az eszedbe.Az órákon át tartó beszélgetések, veszekedések majd kibékülések, sírások és vigasztalások, a már-már fulladásig tartó nevetések és az a rengetek sok szép emlék, amire mindig szívesen fogsz visszagondolni, bármi is történt azóta!

Bár sose tetszettél volna meg. Bár sose pazaroltam volna arra az időmet, hogy veled beszélgetek, vagy rád gondolok. Bár sose izgultam volna ennyire, amikor éreztetted velem, hogy különleges vagyok. Bár sose aggódtam volna, és sose érdekelt volna, hogy mennyire figyelmen kívül hagysz. Bár sose hittem volna el a szavaidat. Bár sose lettek volna reményeim feléd. Mert a végén, az egyetlen akinek fájni fog, az ÉN vagyok.

Néha könnyebbnek tűnik felmenni egy 10 emeletes ház tetejére és egy pillanat alatt véget vetni mindennek! - De közben gondoljunk arra, hogy ami nekünk egy pillanatig fáj az másnak egy életen át!