A támasz, amelyet az ember az életben a leggyakrabban használ, az a remény.

Csak egy csók volt, de soha ne feledd: neked adtam benne a lelkemet!

Vannak olyan pillanatok az életben, hogy annyira nagyon hiányzik neked valaki, hogy szeretnéd kiszakítani az álmaidból a valóságba, hogy megölelhesd.

Megpróbáltalak levegőnek nézni, de rájöttem, hogy levegő nélkül nem tudok élni.

Holnap, lehet, sírni fogok, de holnapután, lehet, mosolyogni. Ez elég. Ilyen az élet. Ha nem vesztem el a reményt, a holnap jönni fog.

Sokak szerint a remény erőt ad, mások viszont, akik már reméltek, nemcsak úgy ímmel-ámmal, hanem igazán, azok tudják, hogy ez pont fordítva van: a reményhez kell az erő. Sokkal több erő kell hozzá, mint a reménytelenséghez. És szégyen, nem szégyen, az ember ereje, főleg ősszel, véges.

Talán könnyebb élni a borzalmak között, mikor az ember szívében ott a remény, mint élni az úgynevezett rendes életet remény nélkül.

Abban a pillanatban szerettem volna visszamenni az időben, és újra átélni minden együtt töltött pillanatot. Még egy titkos mosolyt, még egy közös nevetést. Még egy izzó csókot. Őt megtalálni olyan volt, mint olyasvalakit megtalálni, akiről nem is tudtam, hogy keresem. Túl későn jött az életbe, és most túl korán megy el.

Szennyes edények vannak a konyhában - volt mit ennetek. Sok poharat kell elmosogatnod - volt kivel osztoznod az italon. Hasra esel az előszobai cipőkupacban - megint van, aki vár itthon. Pók lakik a sarokban - vannak falak, amik megvédenek. Korán kell kelned, hogy beérj az irodába -van munkád. Megint tele a szennyes ruhával - mozgalmas napokat élsz át a szeretteiddel. Minden csak hozzáállás kérdése...

Neked az lenne a legelfogadhatóbb öngyilkossági mód, ha leugranál az egódról az IQ-dra.